A gyász a mindennapi élet velejárója, egy természetes folyamat, mely mindig is jelen volt az ember életében, de napjaink kultúrája igencsak megnehezíti a gyászolók helyzetét. A törzsi kultúrák rítusai, a közösség támogatása, a gyászviselet mind segítették a gyászolót a gyász megélésében. Manapság azonban nem divat hosszú hónapokig feketében járni, és gyakran a gyászoló egyedül marad a fájdalmával. Mintha egy légüres tér venné körül, elkopnak mellőle a beszélgetőpartnerek, a munkahelyén is elvárják, hogy néhány napon belül úgy teljesítsen, mintha mi sem történt volna, holott a veszteséget lehetetlen néhány nap alatt feldolgozni.

A „fogadd őszinte részvétemet” mondattal kimerül a támogatás, holott a gyászolónak azzal segíthetünk a legtöbbet, ha nem hagyjuk magára. A kívülállóság érzésénél nincs rosszabb, még ha tapintatból dönt is úgy a környezet, hogy visszahúzódik. Persze zavarba ejtő a helyzet a másik fél számára. Most vajon mi esne jól neki? Beszélne a veszteségéről, vagy inkább kerüljük ezt a témát? Kérdezzük hát meg bátran: figyelj, kicsit zavarban vagyok, nagyon szeretnék veled beszélgetni, de nem tudom, mi lenne számodra a komfortos. Elmondod? Mit tehetnék most érted?

Irányítson csak ő.  Igen, ha szeretné, mondja csak el századszor is az elhunyttal kapcsolatos élményeit, fejezze ki a dühét, kétségbeesését, vagy akár a megkönnyebbülését és egyáltalán, engedjen utat a fájdalmának. Vagy beszélgessen az időjárásról, ha most az esik jól, a lényeg, hogy ne hagyjuk magára őt.

Ehelyett én ilyen mondatokkal találkozom: jaj, ne szomorkodj, neki jobb így, már annyit szenvedett, örülj inkább annak, ami van, stb. Komoly tévedésben él, aki azt hiszi, hogy egy elfojtott érzelem megszűnik létezni. Ehelyett az történik, hogy jó mélyen, a tudatalattiban munkálkodik, és szervi vagy neurotikus tünetekben, esetleg alkoholizmusban, drogfüggőségben nyilvánul meg. Arról nem is beszélve, milyen hatalmas energiát igényel az elfojtott tartalom tudatalattiban tartása a lélektől. Ez okozhat például krónikus fáradtságot, elhúzódó gyászfolyamatot vagy akár pánikrohamokat is. A tünetekre az orvos felírja a szívgyógyszert, antidepresszánst vagy vérnyomáscsökkentőt, ami csak tovább ront a helyzeten.

Miért félünk az érzelmeinktől? Éljük át azt az érzelmet, amit el próbálunk kerülni a függőséggel! Érzelmekbe még senki nem halt bele, függőségbe vagy elfojtott érzelmek okozta betegségekbe viszont igen. Adott esetben a harag és a mögötte meghúzódó fájdalom felismerése és feldolgozása az, ami gyógyít.

Bizony ijesztő lehet végignézni, ahogy egy szerettünk bezárkózik, szétesik egy időre, de az érzelmek megélésével belső erőre talál önmagában, hogy aztán egy új életet felépítve, az emlékeket beintegrálva újra talpra álljon.

Én személy szerint sokkal inkább fel tudok nézni arra, aki bátran megéli a fájdalmát, mint arra, aki minden helyzetben tökéletesnek és keménynek mutatja magát, mindig kellemes, szórakoztató társaság. Emberek vagyunk, a fájdalom és a szomorúság ugyanúgy benne van az érzelmi repertoárunkban, mint az öröm és a jókedv.

Az megint más helyzet, amikor valamiért az adott időpontban nem tudjuk megélni gyászunkat. Én például 8 hónapos terhes voltam, amikor édesanyám elhunyt. Akkor azt választotta a lelkem, hogy  a kisbabám felé fordultam, féltem, hogy megkeseredik a szomorúságomtól, ezért próbáltam ugyanúgy vinni tovább az életem. Néhány hónap múlva viszont éreztem, hogy valami nagyon nem oké, frusztrált voltam és ingerült, és a babámmal kapcsolatban is olyan érzéseim voltak, amikről egyszerűen éreztem, hogy nem az enyémek. Felismertem, hogy szükségem van segítségre, így egy terapeuta segített a gyász feldolgozásában és egy szép relaxált képben találkozhattam anyukámmal, akitől végső búcsút vettem. Erre sajnos személyesen nem volt lehetőségem. Minden bennem ragadt érzelmet és gondolatot kifejezhettem anyukám felé. Ennek a foglalkozásnak hatalmas ereje volt. Már hazafele a villamosmegállóban éreztem, hogy visszakaptam önmagam. 

A fájdalmat feldolgozni sosem késő. Tanácsadásomon többször találkozom olyanokkal, akik 10-20 éve nem dolgozták fel szerettük elvesztését. Ezekkel a helyzetekkel nagyon hatékonyan tudunk dolgozni, öröm látni, ahogy újra felszabadulnak és az érzelmek a helyükre kerülnek klienseimben.

Aki képes feldolgozni a veszteséget, az nem fog egész életében rettegni tőle, hogy újra bekövetkezik. Hiszen veszteséget nem csak a halál okozhat, ugyanúgy gyászmunka kísér egy válást, egy munkahely vagy egy barátság elvesztését is. Ha képesek vagyunk szembenézni ezekkel, rugalmasságunk és megküzdési repertoárunk bővül.

Életünk nagy változásai arra is alkalmasak, hogy átértékeljük, mi is a valóban értékes számunkra. Legyen szó emberi kapcsolatokról, vagy olyan tevékenységekről, amik töltenek minket. A halál megtapasztalása például eszünkbe juttathatja saját múlandóságunkat, amely új távlatokat nyithat számunkra. Gyakran ez a hatalmas fájdalom nyit utat valami újnak, belső fejlődésünknek vagy akár a transzcendens világ felé fordulásnak.

A feldolgozott gyász nem azt jelenti, hogy elfelejtjük szerettünket. Nem a szeretettől kell megszabadulnunk és nem is az emlékektől, csak a fájdalomtól, amely ezeket kíséri. Érzelmeink és az emlékek a helyükre kerülhetnek, nem nyomasztanak többé.

Írta: Takács Magdolna, önismereti és életvezetési tanácsadó, hipnotizőr